Zavargások (2006)

A randalírozások őszét  így láttam (2006.):

A fenyegetés

Ebben az egész "hazugságválságban" egy tünékeny történelmi pillanatra testet öltött az a különben elmosódott fenyegetés, amely a populizmusból Magyarországra - de kelet-európai testvéreinkre nemkülönben - származik. A fenyegetést sokan - forrásának lényegét holmi kis bohóckodásra, bocsánatos népszerűsködésre, némi demagógiára, könnyelmű ígérgetésre egyszerűsítve - negligálni, még többen bagatellizálni hajlamosak.

Népszabadság| 2006. október 31. 




Történelmi gyökerű és egyszerre történelmi távlatú is pedig a kihívás. Gyökereit tekintve a XX. század 30-as, 40-es éveinek példátlan erőkoncentrációvá egyesülő tömegérzületei reinkarnálódnak benne valamely rejtélyes (talán generációs?) összefüggés szerint. Perspektíváiban pedig a nemzetek élvonalából való kilökődés, lesodródás, leromlás, visszahullás, kitaszíttatás rémképei vizionálhatók - egyelőre, és remélhetőleg mindörökre a megfoghatatlan messzeségben.
Mint cseppben a tenger, foglalja magába mindezt a hazugságválság, és csúcspontjaként a Vezér "72 órás" ultimátuma. A nagy, a nemzet- és geopolitikai távlatú fenyegetést az aktuális, a miniszterelnök személye és a közbéke elleni - hazugságra hivatkozó - összehangolt támadás.
A válság mindhárom fontos elemét - a támadást, a költségvetési megszorítások elkerülhetetlenségét és magát a hazugságmotívumot is - bensőséges szálak fűzik a populizmus lényegi jellemzőihez.
Nem mintha ennek az ultimátumosdinak figyelmeztető előzményei ne lettek volna. Elegendő emlékezetbe idézni a Vezér választási vereségei után mondott beszédeinek néhány különös kitételét. Enynyiben halasztott válság ez a mostani; igazából már régen túl kellett volna esnünk rajta. Megköszönheti szépen az ország az időt, amit készülésre kapott.
Ez a válság próbatétel is volt. Kis- és nagypolitikusok, közvélemény-formálók, értelmiségiek, médiamunkások, püspökök, rendőrök, generációk, ízlések és stílusok, a köztársasági elnök, a démosz próbája.
Az eredmény ismert: a magyar alkotmányosság csarnoka megremegett, a szabadság rendje meglepően sebezhetőnek bizonyult, és kiviláglott, milyen sokan is lakják ma Magyarországon azt a politikai alvilágot, amelynek a másfél évtizedes demokrácia semmiféle értéket nem képvisel. Hetekre megbénult az alig öt hónapja választott parlamenti többségre támaszkodó, költségvetési krízist menedzselő kormány. A nemzeti egység felemelő történelmi pillanatát, az '56-os forradalmat ünneplő nemzet a külvilág felé azóta is civakodó arcát mutatja.
Órák alatt, mint valami filmen, végigfuthatta újra az ország a gömbösi blődlitől Imrédyn keresztül a hungarista garázdálkodásig húzódó analóg történelmi ív mutatványait - modellszerűen, komédiába, bohóckodásba hajlóan, némi franciás beütéssel persze. Előkerültek stílusos utalások, jelszavak, díszletek is: "ébredő-magyarozáshoz" előbb "jó reggelt", azután vekkerek meg hungarista zászlók. (És a megkerülhetetlen 1947-es analógia: akkor Nagy Ferencnek hívták a szabad választások vesztesei által személyében támadott miniszterelnököt...)
A történtek fényében érthetőbb valamennyire Medgyessy magatartása is: sohasem tudjuk már meg, mi lett volna, ha választási ígéreteinek laza feledése vagy elszabotálása által "hazugnak" bizonyul.
Minden fenyegetés: erőszakosság, minden erőszakosság újabb fenyegetést hoz.
Már kődobálás, gyújtogatás, randalírozás nélkül is, a fütyülőbrigádok mozgalmában, a "békés", "jogos felháborodású" tüntetések sorozatában, de a "mondjon le" ismételgetésében, és végül magában az ultimátumban: a populizmus eredendően offenzív, támadó, erőszakos természete mutatkozik meg. Folyton támad, még ha azt - mint szinte mindig, mindenhol - cinikusan, sértett felet alakítva, "önvédelmet" hazudva is teszi. Ezért azután a populizmus története: támadások története. Meg szeretné változtatni, ki szeretné billenteni a mindenkor érvényes - kedvezőtlennek, igazságtalannak, méltánytalannak vélt - hatalmi, vagyoni, jövedelmi (rosszabb esetben etnikai, felekezeti) viszonyokat. Akkor is, ha szabad, többpárti, demokratikus választás, és akkor is, ha a szabadpiaci verseny alakította ki azokat. Kell neki, jár neki - az, ami másé. A populizmus mindenkor a vesztesek (vesztestudatúak) dühének, szenvedélyének ideológiája volt. Ma sem más, nálunk sem más. Olyan "veszteseké" akik ráadásul "áldozatok" is: különféle nemtelen eszközök, cselszövés, csalás és egyebek áldozatai. Az elkövetők az ellenfelek, természetesen; de ha szabályos és szabályozott volt a verseny, akkor szóba jöhetnek a "bírók", az "ellendrukkerek", és végül maguk a szabályok is.
Ez a mi őszi válságunk pedig úgy is leírható, mint a mi magyar populizmusunk áprilisi - sima és egyértelmű - választási vereségéből eredő, késleltetett dühkitörése.
Ne tévesszen meg hát senkit, hogy a populista propaganda vagy az áldozatul esett politikai gyermeklelkűség széltében-hosszában az egyik fél "hazugságából" kirobbant "morális válságról" beszél! A populizmus egyik ismertetőjegye ugyanis éppen a morális felsőbbrendűség vindikációja. Valójában ez minden populizmus mindenkori, csak a felszínen változó programja. Ha egy politikai párt stratégiájának középpontjában ellenfeleinek erkölcsi alsóbbrendűsége áll, bizonyosan populista erővel állunk szemben. Racionális, számonkérhető program - például a költségvetés stabilizációjára?! Minek - felesleges béklyó csupán. A fensőbbségtudat kellően gyúlékony üzemanyag a folyamatos erőszakossághoz. Nemes, igaz hit védelmében kell vívni a mindig támadó, mindig végső harcot.
A Vezér azt hazudta, hogy politikusként ő sohasem hazudott. És valóban, bizonyos értelemben igaza van. Mert ő valójában hitető, ahogyan pedig maga a populizmus: hitetés. A hitetés az nem hazugság. Sokkal több annál. A hitetésben minden hazugság valami magasabb minőséggé, mozgósító, cselekvő, lelkesítő, euforikus tudatállapottá, világnézetté, vallássá - hitté - emelkedik. Az egyedi, emberi kisszerűségen túlmutató értelmet kap. Hazudni, az szánalmasan emberi dolog - a megvetés jogos. Ahogyan a populizmus a rendszerré szerveződő demagógia, a hitetés a rendszerré szerveződő hazugság. Ahogyan a szimpla demagógból sohasem válik igazi populista, úgy a dilettáns hazug sem emelkedhet valódi hitetővé.
A Hitető tíz-egynéhány éve hiteti már, hogy az ő mindenkori hitei az igaz hitek, az őt elvetőké pedig a hamisak. Hogy ő mindenkor morális felsőbbséget képvisel, ellenfelei pedig - kiváltképp, ha legalább egy kevéssé hatékonyak - kommunista tömeggyilkosok utódai. Hogy valójában az őhozzá való viszonyulás szabja meg, kicsoda-micsoda is - előbb a jobboldal, de azután - a polgárok, a magyarok, a családok, a haza - és az "emberek".
Tíz-egynéhány éve hiteti már, hogy Magyarországnak nem reformokra van szüksége, hanem olyan kormányra-hatalomra, amelynek élén ő maga áll. Hogy a nemzet gazdagsága, az "emberek" összjóléte az ő áldásos vezérletével és akaratával azonnal emelhető, és csak riválisainak alávalósága folytán kisebb a lehetségesnél. Ez a gazdaságfilozófiája. Hogy léteznek olyan csodamódszerek, varázs-átcsoportosítások, amelyek pl. a legbiztosabb állami bevételek (adók) drasztikus elengedésével állítják helyre egyszerre a krónikus költségvetési egyensúlyhiányt, javítják a közszolgáltatások színvonalát, és csökkentik az energiaszámlát. Hogy minden eredmény, amely közreműködése-irányítása nélkül született - eredménytelenség. Minden nélküle töltött négy év - mutathat bármit a trükkös statisztika - csak rosszabb életet hozhat nekünk. Ennek jegyében bélyegezte népnyúzónak, feleslegesnek annak idején a "Bokros-csomagot", ennek jegyében ígért 14. havi nyugdíjat tavasszal, és plakátolta ki most a velős választási jelmondatot: "Maradjon a pénz az embereknél!" Ennek a gazdaságfilozófiának minden egyes tétele külön-külön is hazugság, de együtt, rendszert alkotva már szemléletes hitetéssé válik.
A rendszerszerű és módszeres hazugság, a hitetés: mindenfajta populizmus esszenciája. A populizmus hazugságokból épített hit. Hamis hit, tévhit, erőszakos hit.
Hitekről lévén szó, hamar a hasznos szavak végéhez jutunk. De ki kell mondani: hitetés gyermeteg áldozatává vált mindenki, aki elvétette észrevenni, hogy a kormányfő elleni offenzíva valójában a főhatalom négyévenkénti választások útján való kiosztásának "szokása" ellen irányul. Az alkotmányos demokrácia ellen tehát.
Mint cseppben a tenger, mutatkozott meg egy pár napos heveny fenyegetettségben a populizmus baljóslatúan távlatos, krónikus fenyegetéspotenciálja. Most visszahőkölt, megtorpant, beszédzagyvaságba fúlt a mindent elsöpörni kész támadás; de nem biztos, hogy ez mindig így lesz. Most pár hétre bénította meg az ország alkotmányos kormányát; de meglehet, egyszer majd évtizedekre teszi majd - az egész országgal.
Nem kérdés, amennyire csak lehet, legalább a kor szelleme szerint, valahogyan el kell bánnunk az emberi, kártékony, halogató, önáltató közhazugságokkal. Infantilis moralizálás helyett azonban előbb a populizmus felekezeti rangra emelkedett hazugságtódulására, a hitetésre kellene hatásos ellenszérumot találnunk. Ez minden bizonnyal közös munka, de különösen egy "új jobboldal", a konzervatívok hivatása lesz. Ha ilyenek nincsenek, nem fog menni. Régóta sürgős, még mindig nem késő. De addig is: eltűrnünk sem ajánlatos a fenyegetést meg a képtelenséget, hogy a nemzet hazugságerkölcs-főbírája maga a módszeres hazugság legyen.
A szerző közgazdász