Alkotmányosság, választás (2010)

Az alkotmányosság és az ország jövőjét 2010. áprilisában, a választások előtt így láttam:

Az árnyék
2010. április 09., 06:17


Historia est magistra vitae. A weimari köztársaság (1919-1933) tragikus története pedig az emberiség legnagyobb tanító történeteinek sorába tartozik. Az egyetemes legendárium, a közös mitológiakincs része immár. Ha hajlandóak vagyunk megismerni, átérezni, tudatosítani, ha nem.

Mint minden ilyen igazán nagy történet, többrétegű, többértelmű természetesen ez is. Egy különben nagyra hivatott népről (persze melyik nép nem az?) szól, amely évszázados küzdelmek, kataklizmák után megkapja egyszercsak a szabadságot, a demokráciát. Annak egyetlen reális, stabilizálható, fenntartható formájában: többpárti, alkotmányos parlamentarizmusként. De a többség nem képes megérteni, tisztelni, szeretni az új rendszert. A politikát, az államot a szerzés és rögzült mániák - egymást kizáró - kiélésének eszközeként látják Az összetartozás érzülete nem képes egyensúlyra jutni a rivalizáláséval. A pártok, az egyes középosztályi csoportok irigységgel, gyűlölettel, megvetéssel és félelemmel, ellenségként tekintenek egymásra. Elharapózik a verbális és tettleges politikai erőszak, bevetté válnak a rendszerhű erők vezetőit, rendezvényeit érő atrocitások, merényletek. A gazdasági világválsággal súlyosbított káosz előbb alkotmányos kormányozhatatlansághoz, majd a kor populistáinak teljes "felhatalmazásához", végül pokoli diktatúrához vezet. Szívszorító, tanulságos, örökérvényű történet. Egy újsütetű, "rendszerváltó" tömegdemokrácia önfelszámolásának története. A képviseleti demokrácia fatális destabilizációja. Populisták vezérletével, konzervatívok tévelygésével, liberálisok gyengeségével, szociáldemokraták lebénulásával, kommunisták kárörvendezésével.

Mivel az alkotmány végül is a rendszer maga, szabályainak rendszere a politikai rendszer védelmével, önvédelmével azonos. Akár az istenadta néppel szemben is. Az alkotmányos parlamenti demokrácia bukásához nagyban hozzájárultak a Weimarban 1919. augusztusában elfogadott alkotmány hiányosságai. A szörnyű tanulságok mind a világháború utáni, mind a mai Németország alkotmányában tükröződnek. A német alkotmány poszt-weimari, antináci alkotmány. Négy fontos jellemzővel: Parlament által választott, "gyenge" köztársasági elnök (A weimari alkotmány hírhedt 48. cikkelye lehetővé tette az elnöki dekrétumokkal való kormányzást). A konstruktív bizalmatlansági indítvány intézménye, amely a parlamentáris kormányozhatatlanság, a patthelyzetek előállásának veszélyét mérsékli. Vegyes, kiegyensúlyozott választási rendszer, bejutási küszöbbel, amely a tisztán arányos rendszer potenciális instabilitását csökkenti. A népszavazás intézményének gyakorlati kizárása a rendszer parlamentáris jellegének alátámasztására, a visszaélésszerű náci népszavazósdiból okulva.

Innen egy ugrás a történeti időben-térben, haza, Magyarországra, 1989-be. Az 1949. évi XX. törvényhez, a Magyar Köztársaság alkotmányához. A mi alkotmányunk ugyanis származása szerint bizony német mintájú, Weimar-tudatos alkotmány. A fenti négy jellemzővel. Országos népszavazást lehet ugyan tartani, de eredeti szabályozása gyakorlatilag lehetetlenné tette e rovott múltú intézmény destruktív alkalmazását. (Erős tárgykorlátozással, érvényességi küszöbbel. Még a neve-számozása is azért az ami, hogy kikerülje az elfogadtató népszavazást.) Pontosan azért olyan, amilyen, hogy szükségképpen korlátozott eszközeivel kizárja a weimari köztársaság tragédiájának megismétlődését. Hogy szűkítse egy újabb kor újabb populistáinak játékterét. Nem a kommunistáktól kellett tartani már akkor, hanem az eljövendő évek akkor még ismeretlen populistáitól. Azoktól, akik maguknak morális felsőbbrendűséget, spirituális nemzetképviseletet vindikálnak majd. Akik azt ígérik, hogy - akarattal és a kizárólagos birtokukban lévő csodamódszerekkel - kikapcsolható az életből a dolgok ellenállása, és a nép nagyobb jólétben élhet, mint amilyenben él és amilyet érdemel. Akik egységet ígérnek varázsolni a krónikus megosztottságból, káoszból, amely nagyban éppen a ő felmorzsoló támadásaikból ered.

Őket korlátozza mi alkotmányunk. Minden okunk megvan tehát, hogy tiszteljük és szeressük ezt az alkotmányt. Nekik is, hogy ne így tegyék.
És innen már csak egy ugrás 2010. tavasza, Magyarország parlamenti választása. Az alkotmányos demokrácia híveinek bizony minden okuk megvan most az aggodalomra.

A magyar nép annak a vezérelnöknek a kezébe készül helyezni az ország kormányrúdját, akinek személyisége a magyar demokrácia legsúlyosabb szubjektív tehertétele. Attól a politikai mozgalomtól várja sorsának jobbrafordulását, gondjainak enyhítését, amelynek elfajzása az ország szinte összes belső gyökerű bajában - közvetlen vagy közvetett - részes. Azoktól vár gazdasági fellendülést, akiket osztatlan és egyetemleges felelősség terhel (a kormánypártokkal együtt persze) a 2006-os költségvetési válság kirobbanásáért. Attól remél országépítést, aki a békétlenség, az ellenkezés, a destrukció bajnoka. Az élet tanítómesterének intése pedig világos: a kormányzati rangra emelt populizmus megoldást, jót, soha, sehol, semmire, egyetlen népnek sem hozott.

Ez azonban csak a kisebbik gond, sajnos. Két ilyen ciklus után nem is nagyon lehetne másképp. Nincs is már más hátra, mint a megelőlegezett bizalom. Reménykedés a populista megtérésben, az önmérsékletben, az emésztetlenül lenyelt konzervatív szubsztancia erjedő kikívánkozásában. Meg természetesen a politikai-gazdasági realitások fegyelmező erejében.

A reménykedés mellett a könyörtelen önvizsgálat idejének is következnie kéne. A szocialista, a liberális és a konzervatív politikai elité persze. Másfél évtized alatt sem voltak képesek valamelyest is távlatos, valamelyest is összetett, hatékony ellenstratégia kifejlesztésére. Külön-külön sem, közösen sem. Az összes szerencsés megmenekülést megerősítésként, nem pedig kegyes haladékként értelmezték. A szimpla ráígérgetésen, a stigmatizáláson, a hisztérián, az ellenblablán, a néptanítói pózoláson kívül nem jutott eszükbe semmi komoly, cselekedetbeli. Ideig-óráig - tény, néha sorsdöntő pillanatokban is - működtek ezek, de végül pusztító kontraproduktivitásba ütött vissza mind. Ide jutottunk, Magyarország a populizmus Eldorádójává lett.

Ennél is nagyobb veszély azonban, hogy olyan kézbe kerülhet alkotmányozó hatalom, amelynek alkotmányos elkötelezettsége kétes. Amelytől alkotmányunk poszt-weimari szelleme idegen.

Ha a szövetség makulátlan alkotmányos beállítottságú lenne, akkor nem szított, támogatott, szervezett volna kormányellenes utcai zavargásokat, nem bojkottálta volna az országgyűlést, nem intézett volna ultimátumot a parlamentnek felelős kormányhoz, nem szervezett volna népszavazásokat. Akkor vezérelnöke egyáltalán nem mondott volna olyan - száz őszödi beszéddel felérő - szörnyűségeket, hogy "az alkotmányban semmi szeretni és tisztelni való nincs", vagy hogy "lépésről lépésre kell felmorzsolni a magyar kormány ellenállását".(Ez utóbbi kisantant ízlésű bon mot a gazdasági világválság mélypontján, nemzeti ünnepen, többtízezer ember előtt szólt.)

Meglehet, játék volt csak mindez, durva tréfa, polgárpukkasztás. Szóinflációs világban pedig egy az egyben értelmezni: fóbia, démonizálás. De ha az bizonyosság nem is, a kétesség mindenképpen fennáll. Ez a kétesség is bőven elegendő ahhoz, hogy legfelső szintű nemzetbiztonsági kockázatot észleljünk. Vállalhatatlant tehát.

A seregek ura pedig tehetne ezzel a választással éppenséggel akár csodát is. A germán politikai kultúrkörben többször bevált módon nagykoalíciós együttműködésre kényszeríthetné a felelős pártokat. Azok pedig a megosztó személyiségek, a kövületek háttérbe szorításával, kompromisszumkész szürkék irányításával lezárhatnák a populizmus ocsmány korszakát. A gazdasági válság és a virulens szélsőségesség nyomása alatt új, termékeny, kooperatív fejezet nyílhatna meg.

Ez alighanem utópia még. Most sötét árnyék vetül Magyarországra, megszabadulásának két elviharzott évtizede után. Nem olyan, nemzetet oltalmazó árnyék sajnos, amelyhez Radnóti fohászkodik zsoltáros utalással (121.) a "Nem tudhatom"-ban. Baljóslatú, fenyegető inkább.

"Nagy szárnyadat borítsd ránk virrasztó éji felleg."


Zimányi Zoltán a szerző közdazdász / Népszava