Így definiáltam a populizmust, biztattam a konzervatívokat 2005-ben:A populizmus és a konzervatív credoEz már csak egy ilyen kor, újra; a populizmus kora. A "kisszerű", "tehetetlen" tömegdemokráciát lebecsülő-értéktelenítő tömegérzület kora. A "valami többre" vágyó szenvedély újra felcsapó Kondratyev-hulláma. A szenvedélyé, amelynek 60-70 éve sem volt és ma sem elég tág a fennkölt eszmékre hivatkozó szabadság tere.Népszabadság| 2005. december 6. | |
A hipnózisra fogékonyakon, az érdekelteken, a "realistákon" kívül szinte mindenki mást egyesítő ellenerőt viszont éppen a populizmustól való félelem adja. A félelem, hogy a populizmus, bár a demokráciából sarjad, annak eszközeivel él, de mégis kimutat abból. Több mint szimpla médiatrükk, ártatlan játék, kamaszcsíny: lerontja, aláássa, zsákutcába szorítja a demokráciát. Lefegyverzően bámulatos, milyen - átmeneti - hatékonyságot kölcsönöz a populizmusnak pusztán az, hogy felmenti magát néhány íratlan, a többieket azonban kötelező alapelv, illemszabály alól. A populizmus ebben az értelemben kiváltképp sportszerűtlen fenomén - nem is véletlen, hogy sokszor "sportolók" engedik meg maguknak... A populisták így kiszámíthatatlanok. A hatalomhoz engedni őket ezért minden nemzetnek hazardírozás. Minden túlzás nélkül: "nemzetbiztonsági" a kockázat, bár ezt persze korlátozza a korszellem, a "geopolitikai" környezet, a belső intézményi berendezkedés. Mértékét utólag és közvetetten jelzi csak, hogy képtelenek rendesen, szépen, cirkuszok nélkül megválni a hatalomtól, ha az ideje eljön. A populisták mindig nagy tetteket, változ(tat)ásokat - csodát - hirdetnek. Az eszmék béklyóját viselni nem hajlandó, lázas tenni akarás szükségképpen kényszercselekvésbe fordul, voluntarizmusba csap és államszeretetben nyer kielégülést. (Mindenben, amit az állam tesz, vagy tehet, kecsegtető lehetőséget látnak.) A "nagy tettek" körvonalai persze meglehetősen elmosódottak. De a várakozás jólesően kedves azoknak, akiknek - mélyen átérzett hitük szerint, alappal, alap nélkül - több jár a közösből. Akiknek saját, auditálatlan mérlege a hazával szemben kintlévőséget mutat. Az ígért változtatások záloga az akarat, az elszántság, az elhivatottság, amely a populistákban feszül. És persze a hatalom, a teljes felhatalmazás, amelyet meg kell kapniuk, hogy a változások végbemehessenek. A változtatások fedezetéül e kettőn kívül gyakran megjelölnek egy harmadik fajtát is, amelynek változatos formáit az "egyensúlyteremtés", az "átcsoportosítás", az "igazságtétel" eszméje fűzi össze. Egyes csoportok által úgymond "érdemtelenül" szerzett-birtokolt javak, előnyök, erőforrások - "kiegyensúlyozásként" értelmezett - átirányítása lenne ez a fedezet. Kifinomodott modern korunk populistái persze - nem úgy, mint az előző hullám őszinte lovasai - már szinte kizárólag a változások kedvezményezendőit nevezik meg, a hátrányosan érintendőket, a tényleges teherviselőket annál ritkábban. Jótékony homály fedi természetesen a változások közvetlen költségeit és közvetett, a valódi közösségi feladatok kényszerű elhanyagolásában jelentkező "árát" is. A változtatások persze ettől még gyakran részrehajlók. A populisták általában is szemrebbenés nélkül használják - használnák - részrehajlóan a hatalom minden ágát. Szívesen osztanak például mindenféle kiváltságot, mentességet, és szívesen óvják "az embereket" a kapitalizmus káros hatásaitól. Értelemszerűen csak egyes "emberek" egyes hatásoktól való oltalmazására kerülhet sor. A kedvezményezések a "jóléti állam" eszköztárába simulnak, és a populizmus itt látszólag öszszeér a szociáldemokrata baloldallal. Különbség a részrehajlás jogcímeiben és önkényességében van. Ha a hatalom, az állam fiskális részrehajlása többségi csoportoknak és/vagy felül lévőknek kedvez, akkor - tegye azt bárki, populista, szociáldemokrata vagy akár megtévedt konzervatív - kiváltképpeni populista részrehajlásról van szó. Populistának lenni annyi, mint nem tudatában lenni a rémisztő felelősségnek, amit az általános választójogra épülő modern tömegdemokrácia irtózatos "átcsoportosító" potenciája ró a politikai osztályra. Annak, hogy valójában mit is tesz a félelmetes gesztusgépezet: elvenni valamennyit valahogyan valakiktől, és odaadni valahogyan másvalakiknek... Ami a valódi konzervatívnak önmarcangoló vívódás, az önfeledt játék a földgömbbel Chaplin-módra a populistának. Populistának lenni annyi, mint mások múltbeli bűneire hivatkozva saját stikliket követni el a jelenben, és általános önfelmentést szerezni a jövőre nézve. A populizmus így persze gúnyt űz a nyilvánosságból és a régi bűnök áldozataiból is - úgy, hogy ez utóbbiak ezt többnyire észre sem veszik. A populisták "pártból" (azaz "részből") "egésszé", "teljessé", "nemzetivé" magasztalják föl magukat. Hogy pártokfelettiségüket alátámasszák, mozgalmat szerveznek, és olyan tömegpszichózist szítanak, amelyben saját üzletüket nemzeti üggyé emelhetik. Masszívan, megátalkodottan a politikai-morális felsőbbrendűség monopóliumát vindikálják maguknak. Nem hajlandók megemészteni: a részek csak együtt adhatnak egészet, és a "pártok" válaszai sohasem egyenértékűek bár, de mindig egyenrangúak. Nem képesek megbékélni ezzel a - korunk demokráciájának életképességét szavatoló - fundamentális paradoxonnal. Zsigerileg tagadják, hogy mindkét oldal sine qua non: az első (a válaszok értékkülönbözősége) a versengésért, a másik (az egyenrangúság) az egybenmaradásért felel. E belátás önkéntes alázatában rejlik pedig a modern demokrácia felmagasztaló csodája: a "részek" kohéziója erősebb, mint a széttartó erő. A kohéziós erő gyengítése az ellenfelek módszeres denunciálásával vérbeli populista kedvtelés, és a XX. századi történelem tanúsága szerint igen veszélyes játék. weimarizál, kisgazdásít. A kereszténység szeretetparancsának politikai értelme tartalmilag pedig nem lehet más, mint a kölcsönös elfogadás-elismerés eme minimuma. A szeretet hangoztatása a politikában enélkül önszeretet csupán. A hozzánk hajlókra korlátozódó szeretetből nem nőhet valódi "kereszténydemokrácia". A küzdelem össznemzeti pózba dermedt denunciáns túlhajtói - a fönt említett paradoxon kényes egyensúlyának megbontásával - nagyban csorbítják a demokratikus versengés kiválasztó hatékonyságát is. A populizmusba süppedő nemzetek ezért azután rendre kisebb-nagyobb katasztrófában végzik. A következetlenség, a közbeszéd racionalitásának, tárgyszerűségének kikezdése, az obskurantizmus jellegzetes populista ismertetőjegy. A tegnapi érvek a mára, a másokra alkalmazottak pedig rájuk nézve már nem köteleznek Alkalmanként és zavarba ejtő ártatlansággal, igazuk teljes tudatában idomítanák a játékszabályokat napi szükségleteikhez. Hirtelen nekik kedvező, vadonatúj értelmezéssel rukkolnak elő, egy korábban nekik kedvező értelmezést pedig villámgyorsan ejtenek, ha az már ellenfeleiket segítené. A populisták vezérkultusz rabjai. A vezér nélküli lét - a hívek számára - elképzelhetetlen, de végül szükségképpen vezető nélkül maradnak. Mert a közösségnek, amelynek vezére van, nincsenek igaz vezetői. Amelynek pedig igaz vezetői vannak, nincsen szüksége vezérre. Minden populista demagóg, de nem minden demagóg populista. A populista nemcsak leromlik arra a színvonalra, melyet emelni lenne hivatott, hanem maga is jócskán ront rajta. A populizmus rendszerré intézményesülő, politikai integráló erővé váló demagógia. A populisták igénylik, s meg is teremtik a nekik szolgáló sajtót. A pártot, vezért, aktuálpolitikát szolgáló sajtó a múlt század gusztustalanságai közé tartozik. Pusztította is mindig bármely nemzet legnagyobb kincsét, amit csak hosszú évtizedek gyarapíthatnak, de hónapok alatt romlásnak indulhat: a politikai közvélemény ítélőképességét. Bár a populizmus cikázása-vibrálása közben sűrűn áthágja a jobbot a baltól elválasztó - nehezen definiálható, de mégiscsak létező - határt, leginkább jobboldali jelmezben jár. A konzervatívok nemes eszméinek csaknem mindegyike a populizmus visszaélésszerűen lehasznált játékszere lett. De éppen ezért: a konzervatívok létérdeke, hogy különbözzenek és különbözőnek látszódjanak a populistáktól - csak így, különbözve válhatnak különbekké hivatott, fogékony választóik előtt. A populizmus néven nevezését, tettenérését nem testálhatják másra: ami amazoknak csak szitokszó, egységhivatkozás, szalmabábu, az a valódi konzervatívok torkán már dróthurok. Ezért is van kitüntetett helye a populizmusnak a konzervatív credóban. A magyar konzervatívok egyetlen pártjának mostani kétségbeesett harca a túlélésért ezért - ha tudják, ha nem - elsősorban identitás- és imázsküzdelem. Harc az elrabolt értékek, eszmék visszaszerzéséért, a populizmus fogságából való megszabadulásért, a választhatóság jutalmáért. De ha már - és ehhez kétség nem férhet - elhagytak minden pogány populista szokást, mi kellhet még, hogy a megtisztult konzervatív identitás vonzereje a pártot a bűvös öt százalék fölé röpítse? Nem volt és nem lesz elég "normálisan", illedelmesen viselkedniük. Ez gyenge jel. Nem visz két-három százalék fölé. A kocsmazajban is hallhatóvá, a sűrű cigarettafüstben is láthatóvá kellene tenniük: visszavonhatatlanul, végérvényesen törölték a jobboldal egylényegűségének dogmáját. Manifesztálniuk kellene: önkijelöléssel örökérvényű "nemzeti oldal" nem áll elő (hiszen a demokrácia lényege éppen a "nemzeti válaszok" folyamatos rangsorolásában áll). Nem elég meghirdetniük az "új jobbot": bátran meg is kellene indulniuk már. Fel kellene ajánlaniuk nyíltan a választóknak: lehet 2006-ban úgy jobboldalinak lenni Magyarországon, hogy a konzervatív voks minden kétséget kizáróan nem populista kormány támasztéka lesz majd. Ezzel nyílik csak meg valóban az új fejezet. Visszanézni már nem szabad; dolgozni csak az ajánlat mikéntjén, hitelességén érdemes. A mostani katasztrófaközeli helyzetben már csakis offenzívában, "kitámadásban" lehet - nem győzelemre vinni, de egyáltalán - megőrizni, egy remélt eljövendő átrendeződésbe átmenteni a magyar konzervativizmus veszni látszó ügyét. A szerző közgazdász |
A populizmusról
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)