Konzervativizmus

A magyar konzervativizmus helyzetét 2004.-ben így láttam:

Fogságban

Amikor a magyar Sion hosszú fogságából másfél évtizede - milyen álomszerűen történt! - megszabadult, a magyar konzervatívok öröme különösen nagy lehetett: a szabadság mellé küldetésül az új élet megszervezésének feladatát is megkapták. Több-kevesebb tévesztéssel, de - utólag már tisztábban látszik - a lehetséges érdemmel és méltósággal teljesítettek is.

Népszabadság| 2004. december 29. 

Az álom azonban véget ért, az idő lejárt, a küldetés szétfoszlott; a közben felmorzsolódó, hitet, vezetőt vesztő magyar konzervatívok öröme keserűséggé lett. A keserűségre, szégyenre - ha bevalljuk, ha nem - bizony minden ok adott. A magyar Sion azóta is szabad ugyan, de a magyar konzervativizmus csapdában, vagy még inkább: újra fogságban van. Történelmi eredetű fogságban, a populizmus fogságában. Drámája abban rejlik, hogy ebbe a fogságba már önsegédlettel lavírozta önmagát: a populizmust gyanútlan, jóravaló konzervatívok vezették be a nemzet ügyeinek szalonjába. A gyermeteg számítás hibásnak bizonyult, csak személyes hasznokat és közös szégyent hozhatott. A fogság eszmei, lelki és erkölcsi természetű bár, de semmiképpen sem képzeletbeli. Köteleit konzervatív fegyelmezetlenségből, tehetetlenségből, elvtelenségből, hitetlenségből, csupa ősrégi, nagyon is valóságos matériából fonták.
A jelenkori magyar konzervativizmus hivatott erői szétszórtak; az alkalmazkodás különféle útjait járják. A konzervatív bázis elárvult, orientálatlan. Önálló pártja, az MDF az ötszázalékos túlélésért küzd, meghasonlott és "fertőzött" is jócskán. Ez a párt a saját - hálálandó kegyből létrejött - parlamenti frakcióját talán még ma sem birtokolja igazán. Aki rá szavaz, nem tudhatja pontosan, milyen erőt támogat valójában. Ennél nagyobb baj pártot nem érhet. A konzervatív jobboldaliságra predesztinált szavazók túlnyomó része emiatt nem adja, nem adhatja "haza" a voksát. A vélhetőleg legnagyobb csoport az "erő", a "nemzeti oldal", az "egység" délibábjának igézetében a populizmus vitorláit dagasztja. Egy kisebb, de korántsem jelentéktelen hányad letargiába roskadva a mozgósíthatatlanság állapotában van. Egy több százezres, kényes ízlésű harmadik rész pedig a populizmus leheletétől taszíttatva, a "kisebbik rosszat" keresve a túloldalra került. A konzervatív értékekből hitelesen levezetett konzervatív válaszok - még ha időnként kiszakadnak is - a populista halandzsazörejből kihallhatatlanok. A konzervatív párt elnökének "konzervatív kiáltványát" pedig lehetetlen másként, mint egy "konzervatív segélykiáltásként" olvasni, érteni.
A magyar konzervatívoknak meg kellene hát szabadulniuk a populizmus fogságából. De mivel a szalonból időközben - a populizmus elszabadult tobzódása folytán - hovatovább kocsma lett, a szabadulás nem holmi konzervatív becsületbeli ügy, avagy presztízskérdés csupán. Most már sokkal, de sokkal többről van szó: az igaz magyar konzervativizmus megszabadulása nemzeti ügy, mert a nemzet ügyeinek mai kocsmáját a baloldal sohasem lesz képes újra szalonná varázsolni. Mivel a populizmus lerontotta a magyar demokráciát, a konzervatívoknak nemcsak szabadulniuk, hanem immár szabadítaniuk is kell! (Íme, az új küldetés…) Hogy a konzervatívok a szabadulás harcát sikerrel vívhassák meg, szembe kellene végre nézniük önmagukkal, a korszellemmel és mindenekelőtt: a populizmussal. Mindhárom szembenézés a politikai lét kérdése számukra, és egyik sem lesz könnyű.
A populizmussal többek között annak hipnotikus és vakító természete miatt sem. A populizmus ugyanis nem szimpla demagógia (amire azt a hétköznapi szóhasználat egyszerűsíteni hajlamos) csupán. A populizmusban a szisztematikus demagógia világképpé szervesül. Olyan negatív töltésű világnézetté, amely hiányok, passzívumok, redukciók és deficitek sorával, így például a hagyományos értelemben vett politikai elvek és értékek hiányával írható le. Meglehet, a populizmus mint világkép éppen a hagyományos típusú, értékekből kiinduló világnézetek "meghaladására" jött-jön létre. A negatív töltet pedig két pólus, egyrészről a hatalmi akarat és szenvedély, másrészről a napi politikai gyakorlat rövidre zárásából keletkezik. A populizmus korunk pogánysága, az önhittség vallása. Látványosan előadott napi hitei önbálványozást, sivár hitetlenséget rejtenek.
A konzervatívok igazi, személyre szabott próbája azonban abból következik, hogy a populizmus még ennél is több: a jobboldal feletti hegemónia megszerzésének és birtoklásának módja, a jobboldal összefogásának, egységesítésének platformja egyben. Az egységesítést természetesen nemcsak a szervezetre, hanem az érzelmekre, frazeológiára, jelszavakra, akaratra is kell érteni. Ebbéli minőségében pedig a populizmus a jobboldali integráció konzervatív-liberális platformjának alternatívája és riválisa. A jobboldal integrációja vagy konzervatív, vagy populista alapon valósul meg. A kettő között - a látszatok ellenére - antagonizmus feszül.
Modern kori történelmünk kétszer is produkálta már a teljes populista képletet. Populista platformon tudta integrálni Gömbös Gyula a 30-as évek elején, Orbán Viktor pedig 1995-től - ádáz viaskodás árán - a hazai jobboldalt. Először a Bethlen István, korunkban pedig az Antall József nevével összefonódó konzervatív-liberális platform szétmállását követte az új jobboldali egység. Megkerülhetetlen a párhuzam. Mintha ugyanaz a mélyben dolgozó, irtózatos erő sodorná, nyomná - a jócskán különböző históriai környezetben is - a hazai jobboldalt a konzervatív pólustól a populista felé.
A káoszból, az eszmék és nyomoríttatások zűrzavarából történő felemelkedést, a konszolidációt teljesítő integráció volt - akkor is, most is - az első etap. A történelem rendes kerékvágásba való visszatérítése, egyensúlyteremtés, konfliktustompítás egy a fejek fölé emelkedő szellem vezetésével. A bethleni-antalli integráló erő nemcsak önmaga bázisát, hanem valamiképpen környezetét, ha úgy tetszik, a nemzetet is integrálta. Históriai-szociológiai értelmet nyert a konzervativizmus szó szerinti jelentése, a "megőrzés".
A konszolidált, egyensúlyi állapotot megbontó, elégedetlenségre alapuló integráció volt - akkor is, most is - a második fázis. A történelem kizökkentése, a korábban elfojtott szenvedélyek, eszmék, dühök gőzereje által. Az addig kimaradtak, a csodát hiányolók, a "többre hivatottak", a máséra vágyók, az éhesek, a "fiatalok" szövetségével. Históriai és szociológiai értelmet adva a populizmus szó szerinti jelentésének, a "népiségnek". A gömbösi-orbáni integráló erő a maga bázisát egybeolvasztotta ugyan, de környezetét, a nemzetet egyre mélyebb megosztottságba taszította.
A populizmus dinamikája akkor - a korszellem és a külső körülmények nyomása alatt is - az integráció rángásain és végül megroppanásán keresztül a hungarista hatalomátvételhez, nemzeti katasztrófához vezetett. Ma ilyen veszély nincs. Kijózanító lehet azért, ha felidézzük: legutóbb néhány tizedszázalékon múlt, hogy a "fajvédő" jellegű MIÉP ma nem kormányzati tényező Magyarországon. (Közvetlenül vagy közvetetten!)
Gömbös nem volt hungarista, "fasiszta", de még extrém fajvédő sem. Ami felróható neki, az a szándékolatlan, de valós történelmi következmény: a talaj fellazítása, a nemzet ítélőképességének károsítása, az egészséges tájékozódási ösztön eltompulása, a dezorientáció. A valódi kihívások érzékelésére és az önkorrekcióra, az érdemi reformokra való fogékonyság elvesztése. Ezek a "puha" következmények pedig ugyanolyan szándékolatlanul bár, de ma is fenyegetnek! És ettől kezdve a jóhiszemű konzervatívok számára már nemcsak önmaguk sorsa a tét.
Minden valamirevaló konzervatívot kiráz a hideg, ha a populizmussal őszintén szembenéz. Nem lesz könnyű azonban az önmagukkal való szembenézés sem. De ha tisztán azonosították a populizmust, önazonosságukat is meglelhetik újra. Politikusok lévén, átléphetnek a lappangó lelkiismeret-furdaláson is, amiért gyanútlanul asszisztáltak korábban a populizmus térnyeréséhez, a konzervatív eszmék és a párt megaláztatásához. A konzervatív értékek és a belőlük levont gyakorlati következtetések bátor felmutatása a saját jogon való lét demonstrációja ebben a mai kocsmában, valódi "fogyasztóvédelmi" kérdés. Fantasztikus, de a jobb sorsra érdemes publikum nagy része még most is szentül hiszi: a populisták konzervatívok!
A konzervatívok pártjának meg kell tisztulnia és meg kell nyílnia egyszerre. A kriptopopulisták a választhatóságot veszélyeztetik, a lezajlott sokéves leépülési folyamat pedig nem múlhatott el nyom nélkül.
A tükörbe néző magyar konzervatívoknak - hatalmas lélegzetet véve - rá kell eszmélniük: a nemzettel szemben felelőtlen és erkölcstelen minden olyan doktrína, amely a bármi áron való "nemzeti oldalt", "jobboldali egységét" hirdeti, tekintet nélkül annak elvi alapjaira és következményeire. Meg kell világosodniuk: egy természetellenesre duzzadt populista erő nem a haza üdvét szolgálja.
Ahhoz azonban, hogy a "konzervatív segélykiáltásból" igazán konzervatív kiáltvány váljék, még többre van szükség. Újra kell hajlítani a jobboldal történelmének végzetes ívét. Meg kell tervezni, ki kell küzdeni egy újfajta konzervatív jobboldal-integráció eljövetelét. Ez az új hegemónia már bizonyosan nem a konszolidáló küldetésű, ezért szükségképpen defenzív konzervatív platform lesz. Sokkal inkább egy offenzív, kevésbé arisztokratikus, a gazdaság- és szociálpolitikában a liberalizmussal új együttműködést kialakító, második fázisú konzervativizmus. A kor valódi kihívásának, az igazságosság, a gazdasági versenyképesség és a társadalmi kohézió harmonizálásának magyar módon megfelelő konzervativizmus. Nehéz, de nem emberfeletti feladat. Vállalása nélkül viszont mindenféle önállóságvágy értelmetlen önérzeteskedés csupán.
A magyar konzervatívok segítségére lesznek a büszkén vállalható elődök: nagyságukból erőt, tévedéseikből tanulságokat lehet meríteni. Segítségükre lesznek még a nyolcvanas évektől tartó "új jobboldali", konzervatív szellemi forradalom tapasztalatai is. Az erő igézetéből felriadva saját erőre kaphatnak, és megindulhatnak a jobboldal visszahódításáért. A jobboldal visszahódítása újra a konzervatívok kezébe adja majd a nemzet lelkének kulcsait.