A bűn aszimmetriája

Áder bocsánatot kért Belgrádban (itt)

Vörös, Szabadkai Népszínház, Máté Gábor (itt)

A színháziak darabjáról véleményt - személyes megtekintés híján - a HÚ nem alkot, de a linken keresztül elérhető kritika és a köztársasági elnök produkciója azért jó alkalmat ad néhány csapongó megjegyzésre.

Jóhiszeműen nézve is bölcsész szépelgés, történelem-szemléleti giccs, rosszindulatúan pedig kisantantízlésű provokáció, ami árad a bűnök egyenlősítésének lózungjaiból.
A kérdéses történelmi szituációban (= a II. világháborús délvidéki borzalmak esetében) is hamis a bűnösség/felelősség szimmetrikus, egyenlősítő felfogása. Csakúgy a kölcsönös "önvizsgálat" szorgalmazása.
Folyamatos önvizsgálatra természetesen minden népnek szüksége van, már csak önérdekből is. De ebben konkrét kontextusban ennek emlegetése abszurd.
A köztársasági elnöknek sem kellett volna bocsánatot kérnie a szerb nemzettől a magyarok világháborús, ott elkövetett bűnei miatt. Nem mintha ezeket a bűnöket magyarok ne követték volna el, természetesen. Elkövették sajnos, mindannyiunk örök szégyenére.
A két nemzet bűnösségének mértékét azonban össze sem lehet hasonlítani - már ha egyáltalán lehet egy nemzet bűnösségéről beszélni. Nem csak az áldozatok számaránya - 1.500:35.000 - miatt.
Hanem mert a magyarok már 1943-ban (!) "bocsánatot kértek", amikor az újvidéki razzia vétkeseit hadbíróság elé állították, a fő felelősöket pedig halálra ítélték, további súlyos börtönbüntetéseket szabtak ki..
(Halálbüntetés végrehajtására nem került sor, az érintettek Németországba szöktek és az SS-be álltak.) A Horthy-féle hadbíróság eljárására egyetlen más világháborús hadviselő fél gyakorlatában sem volt példa. Erre igenis méltósággal emlékezhetünk. (A 60-as években erről Cseres Tibor regénye alapján hiteles, maradandó film is készült "Hideg napok" címmel, amely megrázta az érdeklődő közvéleményt.)

A "magyarok" ezt a bocsánatkérést 1945-ben azzal is megfejelték, hogy Szombathelyi Ferenc vezérkari főnököt  (aki amúgy az egészben vétlen volt, a vérengzést leállította, amint tudomására jutott és vizsgálatot rendelt el) kiadták a Titóéknak. Sorsa kínzás, egyes - ellenőrizhetetlen - források szerint karóba húzás lett. (Kiadták a valódi felelősöket is, akiket kivétel nélkül kivégeztek. Kivégeztek sok olyan tisztet is, akiknek bűnössége nem volt bizonyított. Kivégezték például Milan Popović szerb nemzetiségű magyar országgyűlési képviselőt is, aki 1942-ben elsőként tiltakozott a Képviselőházban az újvidéki razzia ellen.)

Szerbiában természetesen senkit sem vontak felelősségre az iszonyatos népirtás miatt, amit a magyarokkal szemben elkövettek. Ezt még ma is megtehetnék pedig, lehetnek még élő bűnösök. Undorító, hogy a bocsánatkérésre is csak úgy voltak hajlandóak, hogy ha Áder megalázkodik. Visszataszító,  hogy a hazája történelmét a történtek szerint kevéssé ismerő elnök ezt meg is tette. A szerb bocsánatkérésnek feltétel nélkülinek kellett volna lennie. Ez így nem hiteles, nem őszinte.

Magyarországon senki sem tagadja az újvidéki "hideg napokat". Szerbiában a túlnyomó többség nem ismeri el a magyarok elleni népirtás megtörténtét. A szerb parlament dicséretes gesztusa sajnos nem képviseli a szerb nép többségét.

Szerbiában a mai napig megrongálják, meggyalázzák a magyarok által állított, az áldozatokra emlékező oszlopokat, kereszteket.

 Az etnikai tömeggyilkosságok gyakorlatát vígan, skrupulus nélkül újították fel aztán a 90-es években horvátok, bosnyákok, albánok ellen. Egyszersmind világösszeesküvés áldozatainak vélik magukat. Tisztelet ugyanakkor azon - szükségképpen korlátozott számú - szerbeknek, akik nem így gondolkodnak ma, sőt, különösen azoknak, akik a szörnyű események idején is emberek maradtak, áldozatokat mentettek. Mert ilyenek is voltak, vannak.

A hamis tónusú magyar alku-bocsánatkérés helyett az embertelenségben is embernek maradó szerbek iránti magyar tiszteletnek és hálának kellett volna méltó hangot adni. Egy magyarországi emlékparkot kellett volna (kellene) létrehozni nekik, amolyan "igazak kertjét". Azoknak, akik magyarokat mentettek a magyarirtásban.

Kevés annál időszerűtlenebb gesztust lehet elképzelni most, a szerbség mai állapotában, mint egy kölcsönös, szimmetrikus szerb-magyar "önvizsgálat", bocsánatkérés. A mi önvizsgálatunknak most nem a szerb önérzetet kell ápolnia. Barátkozni, együttműködni, érdemeseknek tiszteletet/hálát adni - igen. Önostorozásba merülni, önmagunkat leértékelni  ebben az irányban - azt nem.